2014. szeptember 23., kedd

*Chapter 38. ~ Titanium

Sziasztok! 
Egy kis internetes baki következtében 1 héttel később sikerült feltennem a részt, remélem nincs harag! Ez a rész nem a valóságot tartalmazza, szóval nem úgy írtam le, ahogyan történt, mert az nem is lenne annyira érdekes :)
Nagyon örülnék a visszajelzéseknek és a véleményeknek, mostanában ereszkedő tendenciát mutat az érdeklődések száma (részben az én hibám is..)! Szóval a következő részig jöhetnek a vélemények a bejegyzés alá, ezek csak boldoggá tesznek! :)
Jó olvasást Picurok!
xXx                                                                



                                                                    OLIVÉR



A napjaim múlóan tekintgettek vissza rám, tovatűntek a homályba. A mindennapos hallgatások, apró suttogások kikészítették az idegeimet, ezért sem tudtam koncentrálni a próbára.
- Mi van veled, haver? Hol járnak a gondolataid? – nézett rám Sziki, miközben a mikrofonját állítgatta. A szobában csak mi négyen voltunk, nem kértünk segítséget a feldolgozásokhoz. Rengeteg hangszer hevert a szekrényben és az ágyon, mindennel próbálkoztunk, hiszen a legjobban és a legszebben szerettük volna előadni a Titaniumot. Mindenképpen ki szerettük volna emelni a Vavra aranyhangját, biztos siker lenne vele és a tehetségével.
- Bocs, nem figyeltem. Kezdhetjük újra? – lehajoltam a gitáromért, de egy kéz megállított.
- Majd én. Elég neked az ének is! – mondta Ya Ou.
- Oké. – engedtem, hogy ő játsszon a hangszeren. A kezembe vettem a dalszöveges papírt és újra átfutottam a részemet. Nem is olyan nehéz, a kiejtéseken még csiszolnom kell, de menni fog. Sziki jelzett az ujjával, hogy kezdünk és mindenki próbált összpontosítani. A második neki futásnál nem volt sok hiba, néhány helyen elcsúszott a hangom és a szövegben is rontottam, de a többiek már elnézték ezeket.
- Oli, otthon próbálj, rendben? – mondták szinte egyszerre. Lehajtottam a fejemet, ami most már rengeteg emlékkel és fájdalommal, keserűséggel volt megtelve.
- Rendben. Ígérem, megteszek mindent, hogy jók legyünk! – mondtam a lehető legmeggyőzőbben. Bence némán pislogott, Sziki csak a földet nézte, de egyáltalán nem láttam rajtuk a bizalmat és a lelkesedést. A fenébe, én mindent csak elrontani tudok?! Megnéztem a karomon lévő órát és eléggé elcsúszott a próba, már régen a munkahelyemen kellett volna lennem.
- Ne haragudjatok meg, de most mennem kell! Szombaton találkozunk! – biccentettem oda, majd a kabátomat felkapva leléptem a piciny „stúdiónkból”. Késő délután már a lámpák is égni kezdtek az utcákon, egyáltalán nem volt szokványos ez a szerdai nap. Reggel összeütköztünk Dettivel a fürdőszobában, így a törékeny testét fedő törülköző pillanatok alatt lecsúszott róla, de úriember módjára visszasegítettem rá. Egy másodpercre sem néztem másra, csak a szemét figyeltem, de egy pici ránc jelent meg az orcáján. Emlékszem a suttogó hangjára és a rózsaszín ajkára, amit szétcsókoltam volna, de nem hagyta. Legszívesebben a kabinnak nyomva szívtam volna a nyakát, addig amíg meg nem unja a szeretetrohamomat. A valódi tettem nem volt más, mint, hogy arrébb álltam és elengedtem magam mellett. Szokásos töketlen cselekedet… A következő akciót is elszalasztottam, amikor a konyhába egyszerre akartunk bemenni. Sűrű bocsánatkérés és a vele járó kézmozdulatokkal hátrébb húzódtam. Pedig lett volna egy kihagyhatatlan ötletem vele és a konyhaasztallal… A próba előtt rettentően ideges voltam, a szöveget már tanulgattam, viszont az agyam két napig teljesen kikapcsolt. Fel alá járkáltam hétfőn és kedden is, nem tudtam magam hova tenni. Hiányoztak a gyengéd pillantások, az érzelmekkel teli ölelések…
Mivel éjszakás voltam a McDonald’s-ban, ezért sietős léptekkel vágtattam át a pesti „éjszakában”. Persze, hogy ilyenkor nem hozom az autómat, de amilyen szerencsés voltam mostanában, valószínűleg el sem indult volna. Nagyon örültem, amikor bejelentették, hogy este is dolgozhatok, legalább nem kell otthon gubbasztanom és a falat bámulva gondolkozni a régi szép emlékekről. Amikor megláttam az ismerős fényeket és hangokat, gyorsabb tempóra váltottam és szinte beszaladtam a gyors étterembe.
- Helló! – köszöntem be a srácoknak. Mindenki rám nézett, a vendégek is el kezdtek suttogni, míg az egyik felkiáltott.
- Úristen, ez egyik ByTheWay tag! – ordított az egyik vendég. Egy pillanatra lefagytam, de egy lány odarohant hozzám és egy szalvétát adott nekem. Nem tudtam hirtelen, hogy mit reagáljak erre, ezért segített nekem a kislány.
- Olivér, légy szíves aláírod? – tartotta elém a papírdarabot és a tollat. A belső énem ugrálva hányt cigánykereket, nagyon örültem ennek a kedves gesztusnak. Mosolyogva firkantottam a nevemet a színes törlőbe, ő pedig vigyorogva megölelt. Nem tudtam hova vélni ezt a mozdulatot, de örömmel viszonoztam.
- Köszönöm szépen! Te vagy a kedvencem! – mondta szégyenlősen, aztán visszarohant a szüleihez. Még mindig megszeppenten álltam a bejáratnál, mindenki engem bámult. A többiek már felém intettek, hogy menjek már beljebb, így megindultam, de a tömeg nem vette le rólam a szemét. Felvettem az egyenruhámat, aztán beosztottak a pénzárhoz. Kábultan és fáradtam nyomogattam a képernyőn a számokat, látszólag egyre többen jelentek meg. Páran odaadták a telefonszámukat, amiket szorgosan rejtettem el a zsebembe. Egész este a betanult dalt dúdolgattam, próbáltam összpontosítani a versenyre is, hiszen nagy előrelépés lenne az életünkben. A pénztár volt a legalkalmasabb hely a gondolkodásra, persze voltak, akik közbevágtak az elmélkedésbe.
- Szia! Te vagy az a szőke srác az X faktorból? – kérdezte az egyik deszkás fiú, aki egy sima menüt rendelt.
- Igen, ha a ByTheWay-re gondolsz. – mondtam kedvesen.
- Tök jó! Legközelebb is ide jövünk! – tartotta a kezét, amibe szívesen belecsaptam. Hirtelen a hátamhoz is hozzáért egy kéz, amitől egy kicsit megijedtem.
- Ügyesen dolgozol, Olivér! Több vendég jött, amióta továbbjutottak. A műszak után várlak az irodámban. – a főnök megcsapta még egyszer a vállamat, aztán visszavonult a rejtekébe…
Már lassan a munka vége felé, eléggé elfáradva és kimerülve ültem le nyugodtan az egyik székre. Elővettem a kissé meggyötört telefonomat, ami rögtön jelzett több üzenetet és hívást is. Megnyitottam párat, amiket rajongók írtak. Várjunk csak! Honnan tudják a telefonszámomat?! Gyorsan kitöröltem az összeset, és dühösen visszatettem a farzsebembe. A főnököm integetett a pult mögül, így felálltam és siettem az irodájába.
- Gyere csak, foglalj helyet! – mutatott az egyik bőrfotelre. Lassan letelepedtem a keresztbe fontam a lábaimat.
- Nos, gondolkodtam a helyzeteden. A verseny és a munka nem maradhat meg egymás mellett, így egy ajánlattal készülődtem neked. – kezdett bele a mondanivalójába.
- Hallgatlak! – komolyabban néztem rá.
- Ki mondom őszintén, hogy mire jutottam. A verseny alatt nem dolgozhatsz nálam, viszont, ha nem sikerül bekerülnetek, én még mindig tárt karokkal foglak várni! A tegnapi nap után megérdemled! – mondta egy apró grimasz kíséretében. Csodálkozó szemekkel bámultam, majd hitetlenkedve felugrottam és közelebb mentem hozzá.
- Szabad? – kérdeztem tárt karokkal.
- Inkább csak pacsi. – mondta vidáman. Belegyeztem a baráti kézfogásban, majd nagyobb életkedvvel mentem ki az irodájából. Legalább történt valami jó is ebben az elcseszett életben, a karrierem kezdett jó útra térni, ha már a magánéletem tönkrement. Leakasztottam a kabátomat a fogasról, aztán odaintettem pár ismerős arcnak és leléptem. A reggelek még hűvösebbek és ridegebbek voltak, mint az esték. A csütörtököket amúgy sem bírtam, a folyamatos rohangálás és meló kiakasztott rendesen. Reményekkel és célokkal a fejemben indultam hazafelé.



 Ez a nap is csodásan indult, igaz, még mindig külön aludtunk, de jól esett az ébredés a hosszú alvás után. A szombat reggel különösen fontos volt számomra, hiszen készülődnöm kellett a mentor házba. Az órára rá sem pillantottam, gyorsan bemenekültem a fürdőszobába és elvégeztem a szükségleteimet. Az időjárás miatt egy forró fürdőt is megengedtem magamnak, legalább megtelik a testem egy kis élettel is. Teli nyomtam a kádat habfürdővel és szétpancsoltam az egészet, hogy megfelelően el legyen osztva a vízfelszínen. Amikor a meztelenül belibbentem a színig megtelt kádba, kényelmesen elhelyezkedtem és egy pillanatra bedugtam a fejem a víz alá. Lassan kiengedtem a fáradt gőzt a testemből, az izgalom is kezdett már a tetőfokára hágni. Amikor a levegőm már kezdett elfogyni, felemelkedtem és megráztam a fejemet. Mindig is szerettem a végsőkig elmenni a dolgokban, de érdekeltek a halál közeli élmények is. A tisztálkodás után megtörülköztem és egy szál köntösben átlobogtam a szobámba, ahol az ingemet próbáltam megkeresni.
- Detti, hol a fenébe van az az ingem, amit mondtam, hogy felveszek? – kiáltottam át a másik szobába. Halk tipegéseket hallottam, majd egy arc jelent meg az ajtómban.
- Most vasaltam ki. Gondoltam, örülni fogsz neki! – szerényen odanyújtotta a friss és gőzölgő ruhadarabot. Mintha ez lenne a világ legértékesebb dolga, óvatosan belebújtam és a gombokkal kezdtem el babrálni.
- Várj! Megcsinálom neked. – közelebb jött hozzám és kezét a mellkasomra tette. Megfogta az ing egyik oldalát és az apró lyukakba helyezte a kicsi műanyag gombokat. A szívem ezerrel pumpált, úgy éreztem, hogy menten ráugrok és végigcsókolom a drágát, de türtőztettem magam. Amikor a végére ért, lassan rám pillantott és kiment a kis rezidenciámból. Sosem fogom megérteni a nőket, az egyszer biztos. Mivel a lábamat nem nagyon fedte semmi, így gyorsan felhúztam egy kényelmes farmert, aztán az órára néztem. A tekintetem ott is maradt sajnos… elkéstem. Soha életemben nem kapkodtam annyira, mint amikor szembesültem a valódi helyzettel. Gyorsan a lábamra vettem a cipőt, befújtam magam az egyik bevált parfümömmel és az ajtóhoz siettem. A kabátom ugyanott volt ahol hagytam, egy könnyed mozdulattal leemeltem, viszont nem számítottam a hátam mögött álló lányra. Idegesen tördelte az ujjait, aminek hatására hangos reccsenést és ropogást hallottam.
- Detti, ugye tudod, hogy így rosszat okozol a kezednek? El fognak gyengülni az ízületeid! – mondtam egy kis aggódással a hangomban.
- Tudom, de egy kicsit szégyellem magam. – mondta lehajtott fejjel.
- Szeretnél valamit mondani? – lágyan megfogtam az állát és feljebb emeltem.
- Sajnálom! – suttogta szinte könnyezve. Mire észbe kaptam volna, hirtelen a nyakamba csimpaszkodott és szorosan magához ölelt. Újra éreztem azt a melegséget, így eldobtam a kabátomat és egy kicsit eltoltam magamtól Dettit. Megszeppenve és csalódottan állt előttem, de nem sokáig tétováztam, azonnal lecsaptam az ajkaira, mohón és vágyakkal megtelve fedeztem fel a szája apró részeit. A csókja finom, kellemes és hívogató volt, nagyon hiányzott már annyi nap után. Csábosan megnyalta a számat, én pedig pimaszul megharaptam a nyelvét.
- Ááá, te nem vagy normális! – kiáltott fel, de közben nevetett.
- Szeretlek! – túrtam bele a hajzuhatagába, majd egy csattanós puszival elváltunk.

- Sok sikert! – mormogta a fülembe. Felvettem a kabátomat és egy mosollyal elbúcsúzva kiléptem az ajtón. Lerohantam a lépcsőn és a kocsimhoz futottam. A megadott címet néztem, ami nem egészen a közelben helyezkedett el. Gyors tempóra kapcsoltam, és minél előbb próbáltam ott lenni. Fél óra nyughatatlan és idegeskedő vezetés után végre leparkolhattam a mentor ház elé. Már a kamerák is ott voltak és a műsorvezetővel is találkoztam. A versenyzők mind ott ültek a padokon, az egyik jobban grimaszolt, mint a másik. Az MDC énekesei is ledöbbentek, hogy csak most érkeztem meg. Az első hangot véltem felfedezni a Titanium-ból… Úristen, nélkülem mi lesz a csapattal?!

2014. augusztus 31., vasárnap

*Chapter 37. ~ Beszélgetések

Helló!
Itt a várva várt rész, egy kis várakozás után. Jelenleg véget ért az augusztusi meló és hajtás, de a suli újra eljött és a vele együtt járó problémák és teendők.. Nem fogom abbahagyni az írást, már megvan képzeletemben a történet vége, szóval érdemes lesz a bloggal és velem tartani! :)
Kommentbe jöhetnek a vélemények és aki szeretne linkcserét kérni az is odaírja, mert már annyian kértek, hogy nem tudom mit meg kit tegyek ki :D
UI.: A másik blogomba is kukkantsatok be, ott is lesz új rész majd: http://dangerouslove344.blogspot.hu/

Ölelés!!



OLIVÉR






A szerelem egy kitalált dolog. Megfoghatatlan, emberi szemekkel láthatatlan, de mégis érezzük. Ha valaki szeret bennünket, akkor érzékelhetjük a bizsergést és a vonzást. Kézzel fogható dolog a csók és a szeretkezés, magyarul a szerelmet kimutatható dolgok. Én ezt sajnos már nem élhettem át… A telefonálás után a szobámba mentem és felhúztam egy tisztább nadrágot meg egy felsőt. Nem akartam túlzásba vinni a készülődést, elég volt nekem ez az ’alap öltözet’ is. Köszönés nélkül távoztam, hiszen már olyan mindegy… vagy nem.
- Hová készülődsz megint? – kérdezte halkan Detti. Mégis érdeklem még?!
- Ya Ou-val tervezek egy kibeszélő show-t. – mondtam, miközben közelítettem felé.
- Az jó. Érezd jól magad! – megigazította a kabátomnál a cipzárt és a szemembe nézett. A kék szemei hideg fagyossággal pillantottak vissza, mintha egy vadidegen emberrel lettem volna összezárva. Nem az a lány, akit megismertem! A csend kezdett már kínos lenni köztünk, ezért bólintottam egyet és felemeltem a kezemet, hogy megsimítsam az arcát.
- Most ne, légy szíves! – megfogta a tenyeremet. A könnyek csíphették a szemét, már nem nézett rám, inkább a padlót vizsgálta.
- Rendben, megyek. – elfogadtam a kérését. Amint tudhattam, azonnal elhagytam a lakóházat és egy csendes helyre siettem. Gondolkozni akartam magunkról, az életemről. Az emberek olyan nyugodtak voltak ezen, a szinte fagyos délutánon, hogy szinte észre sem vették, hogy köztük sétálok. Várjunk csak, én még nem vagyok híresség… Szlalomoztam az embertömegben, aztán végre kijutottam egy elhagyatott övezetre, ahol csak magam lehetek. Leültem egy hideg padra és keresztbe tettem a lábaimat. Hmm… egy éjszaka ennyire rossz hatással lehetett a nehezen felépített kapcsolatunkra?! Megcsaltam, igen, elismerem, dehogy ő is? Olyan boldogan és vígan indult bulizni, el sem akart engedni… aztán egy férfival jött haza. Inkább hangosan vitatkoznék vele, akkor több minden kiderülne, hiszen most csendben és bezárkózva vagyunk, nem is beszélünk, és ez megőrjít! A ki nem mondott szavak és érzések fájdalmasabbak, mint a káromkodással egybevetett őrült kiáltozás és tányérdobálás. Ezek a semmit mondó halk szavak ki tudnak készíteni, valamit tennem kell!
- Helló! Jó gyorsan ideértél, nagyon sürgős lehet a dolog! – csapott a vállamra a félig kínai barátom, aki szintén jól fel volt öltözve. Helyesen gondoltam, hogy nincs jó idő.
- Rengeteg mindent el kell mondanom! Leülsz vagy mögöttem fogsz ácsorogni? – néztem magam mögé, de már a nyakam sem bírta sokáig fájdalom nélkül.
- Ja, tényleg. Mesélj csak! – lehuppant mellém és komolyan nézett rám. Szóról szóra elmondtam az egész történetet, a szombati esetet is, mert az volt leginkább hatással a kilengésünkre. Hümmögve fogadta az igencsak bonyodalmas élettöredékemet, de a végén kíváncsi voltam a véleményére.
- Miért kellett lefeküdnöd azzal a nővel? Nem tudsz nemet mondani a farkadnak vagy mi? – akadt ki.
- De… Igazad van! Nem tudom, miért mentem bele, de jó volt egy kicsit mással lenni. - leszegtem a fejemet.
- Legközelebb köss görcsöt magadra, de ne veszítsd el a fejedet! Beszélgettél arról az idegenről Dettivel? – érdeklődött, mint egy pszichológus.
- Igen, vagyis csak próbáltam, de felkapta a vizet és, azóta nem beszél velem.
- Ki kell deríteni, hogy ki az! Szerintem egy fontos személy az életében, akivel a hátad mögött jól elvan, de ez csak az én ötletem. A barátnőjével kellene beszélned, ő lehet, hogy mondana pár infót a bulival kapcsolatban! – adta az újabb tippet. Miért nem jutott előbb ez az eszembe?! Fejemre húztam a kabátom kapucniját és az ujjaimat kezdtem tördelni.
- Mit is kezdenék nélküled, haver? – hátba vágtam.
- Őszintén mondjam? Semmit. Néha olyan töketlen vagy, hogy az hihetetlen! Egyáltalán szándékozol majd eljönni a próbákra? – összefogta maga előtt a karjait.
- Mikor lennének? – oldalra pillantottam.
- Holnap és szerda délutánra vannak megbeszélve. Nincs olyan, hogy nem érsz rá, el kell jönnöd! Szombaton pedig 10-re gyere hozzánk, onnan indulunk! – adta ki az utasítást.
- Rendben, megpróbálok ott lenni testileg és lelkileg! Addig is mit csináljak a magánéletemmel? – siránkoztam megint.
- Egyenlőre hagyd békén, ha nem engedte, hogy megsimítsd az arcát, akkor egy ideig ne vedd figyelembe őt! Adj neki időt, a gondolkodás kell neki, mint neked is! – megszorított a kezemet. – Minden rendbe jön!
- Remélni tudom csak! – a visszafojtott könnyeimmel küszködtem.  
- Bízz benne! Ne legyél szomorú! – felállt és átölelt – Majd még beszélünk! – intett és elindult balra. Életem során soha senki nem volt ilyen hatással rám, mint Ya Ou. Bencével és Szikivel is tudtunk beszélni, de valahogy nem volt meg az a bizalmi kapcsolat velük. Azért ezt a kínai gyereket már elég régóta ismerem ahhoz, hogy ez a kölcsönös baráti szeretet és tisztelet kiépüljön közöttünk. Rendbe fogom tenni a kapcsolatunkat Dettivel és megmutatom neki, hogy milyen srácot veszítene el…





A környék nem volt ismerős, sosem jártam még errefelé.
- Brr… hideg van! – még jobban összébb húztam magamon a kabátot és a suhogó leveleket taposva kerestem Liv lakását. Detti sokszor említette, hogy körülbelül merrefelé lakik, így nehéz dolgom nem volt a kutakodással.
- Szia! Te, itt? – kérdezte hátam mögött egy nő hang.
- Helló! Épp téged kerestelek, tudnánk beszélni? – kérdeztem.
- Persze. Gyere utánam! – nagy léptekkel elindult előttem és a második ajtónál be is fordult. Mindvégig itt sétálgattam és nem vettem észre?! A lakását egyáltalán nem ilyennek képzeltem, furcsán éreztem magam ebben a… cukorvarázsban. Minden rózsaszín volt, szinte már túlzottan is színesen csillogott minden.
- Dobd le magad! Kérsz valamit? – kérdezte, miközben levette a kabátját.
- Köszi, nem. Nem szándékozom sokáig maradni, Dettiről lenne szó! – vágtam a téma közepébe. A lány egy kicsit meglepődött, de furcsán viselkedett… nem volt természetes.
- Együtt laktok, nem beszélsz vele? – leült elém és a kezeit a combjára tette.
- Ma reggel egy másik pasival csókolózott a lépcsőházban. Azt hazudta nekem, hogy nálad aludt, de én nem hittem neki! – mondtam egy kis felháborodottsággal a hangomban. Az idegességtől nem tudtam Liv szemébe nézni, ezért a falon lógó állatos képekre pillantottam. A lány eléggé feszengett és a körmét kezdte rágni.
- Összetévesztetted valaki mással! Te vagy az élete, sosem csalna meg! – felállt és az ablak felé ment – Túlságosan is szeret téged! – suttogta.
- Nem hiszem el! Miért nem tagadta le? – a kelleténél hangosabb voltam.
- Nem tudom. Én, én… nem tudok semmit. – dadogta.
- Akkor mit csináltatok buli után?
- Kérdezd meg tőle! Engem hagyj ki ebből az egészből! Ha ez megnyugtat, velem volt! – karon fogott és az ajtó felé próbált húzni, de nem sikerült neki.
- Megyek magamtól is! Ennek még nincs vége! – kiléptem az ajtón és otthagytam. Amikor leértem a lépcsőn, jéghideg borzongás futott végig a testemen… nem hoztam le a kabátot.
- Basszus, Olivér! Csak te lehetsz ilyen nyomorék! – mondtam magamban. Visszafordultam és kettesével véve a lépcsőket felrohantam. Az ajtaja elé álltam és megállásig nyomtam a csengőjét.
- Mi van már megint? – ordított ki egy hang. Gyors kulcscsattanást hallottam, majd a zár kattant egyet. Nem szólalt meg, visszament a fogashoz és kilökte a hiányolt kabátomat.
- Kedves vagy nagyon, köszönöm! – morogtam dühösen. Nem ütök meg nőt, de ő nagyon irritáló személyiség, főleg ezek után…
Lerohantam és most már tényleg elindultam hazafelé. Tudom, hogy Liv sem mondott igazat, tuti, hogy falazott Dettinek. Egy másik megoldást kellene találnom, mert ez nem vezet jóra. Lehajtott fejjel bandukoltam a hideg utcán, a kezeimet bedugtam a meleg farmerzsebembe. Egy idegen tárgyat tapintottam meg a mélyén. Megálltam és furcsálva vizsgáltam meg a képet. Egy összegyűrt kis papírdarab hevert a nadrágomban, amelyen ketten voltunk Dettivel. Akkor készítettük, amikor együtt voltunk plázázni, ott találtunk egy fényképezős automatát és viccből kipróbáltuk. Pont ilyenkor kell ezeket a szép emlékeket is megtalálnom?! Mint egy rossz szappanoperában, úgy érzem magam. Sokáig néztem azokat az apró pixeleket, de nem tudtam magamban feldolgozni, hogy mit is tett valójában velem és én mit tettem vele. Egy időben csaltuk meg egymást és ez fáj, de iszonyatosan. Még egyszer vetettem egy pillantást a kezemben tartott tárgyra és nehezen, de a közeli kukába kidobtam.

- Ennek így kellett lennie! – suttogtam merengve a szemetesben lévő haszontalan és fölösleges dolgoknak. Ellenőrizve a zsebeimet újra kotorászni kezdtem, de már semmit nem találtam. Új lapokkal kezdhetem meg az életemet…

2014. augusztus 6., szerda

*Chapter 36. – A padlón

Sziasztok!:)
Annyira sajnálom, hogy sokat kell várnotok, de az életemben nagyon összejöttek a problémák és lassan idegösszeroppanást kapok :( A rész egy kicsit rövid lett, szerintem, haragszom is magamra.. Hát igen, még mielőtt valaki megkérdezné, nem hagyom abba, hiába, hogy Olivér már nem BTW bandatag. Tudom, mindenki máshogy gondolja, de én megértem a döntését és tiszteletben tartom. De ezen kívül is jó olvasást kívánok a nem túl vidám részhez, ugyanis most jönnek majd itt is a "sötét felhők" :)
Puszi, 
Sz.

OLIVÉR


- Nagyon jól éreztem magam veled! Kell az ismétlés! – hallottam Detti hangját a földszintről. Összeszorítottam az öklömet, de még mindig az ajtóba csimpaszkodva álltam.
- Azt meg hiszem. Szaladj, mert várnak odafent! – egy idegen és mély férfihang ütötte meg a fülemet. Ki lehet az? Kettő cuppogós hang követte a beszélgetést, majd az egyre erősebb léptek zavarták meg a pillanatnyi csendet. Basszus, gyorsan az ágyba kellene ugranom, nem veheti észre, hogy most értem haza. Óvatosan, de kapkodva a lábaimat, a szobámba siettem, lerúgtam magamról a farmert és a takaró alá csusszantam. Fejemre húztam a paplant és imitáltam az alvást. Annyira belemélyedtem a színjátszásba, hogy észre sem vettem, amikor benyitottak.
- Jó reggelt, Szívem! Hogy aludtál? – leült a mellettem levő székre, amire pár perccel ezelőtt hajítottam a nadrágomat.
- Szia! Remekül, mondjuk hiányoztál! – közelebb hajoltam hozzá, de elkapta a fejét. Furcsa, felettébb különös. Igaz, én sem vagyok szent, hiszen az este én is mással hemperegtem, de, hogy Detti is képes volt megcsalni, azt nem tudtam elfogadni.
- Hogy telt az estéd? – kérdeztem hirtelen.
- Nagyon jó volt. Ugye nem baj, ha Liv-nél aludtam? Biztos aggódtál értem… - végigsimította a kezemet. Persze, hazudik. Tuti, hogy nem mondott igazat, de nem kérdezhetem ki, mert amiket én csináltam, azok után nincs jogom. Zseraldin és Nóra után már a szemébe sem nézhetek. Undorítóan mocskos alak vagyok. Valahogy meg kell oldani ezt a helyzetet, mert kiborulok és akkor mindennek annyi. Szeretem, de nem megbocsáthatatlan az a tény sem, hogy mindketten félreléptünk.
- Kivel voltál a lépcsőházban? – kérdeztem rá agyatlanul. Olivér, legközelebb gondolkodj, mielőtt szóra nyitod a szád! Lassan felnéztem az arcára, de nem rándult meg egy izom sem az arccsontján. A szürkés szeme rám szegeződött, szinte felnyársalt a tekintetével.
- Miket hallottál?
- Semmit, csak a te hangodat, meg valami idegenét. Ne legyél már ideges! – összébb húzta a szemöldökeit és ezúttal haragosan nézett a bágyadt fejemre. - Ha nem adsz rá okot, én nem vagyok az! – felemeltem a kezemet védekezésképpen.
- Nincs is miért. Mit akarsz enni? – váltott át arrogáns hangstílusra. Remek! Kikecmeregtem az ágyból, majd felvettem ugyanazt a farmert, amit reggel eldobtam. Nem volt sem puszi, sem csók, de még az ölelés is elmaradt. A szívem kezdett fájni vagy a mellkasom, de iszonyatosan rosszul éreztem magam. A mosdóba vettem az irányt, ki kellett adnom az előző napi italadagot a gyomromból, már nem akart a belsőm részévé válni az alkohol. Szörnyű, ha az ember ilyet érez, de a hányásnál nincs rosszabb. A gyomrom égetett, még rosszabb lett a helyzet, de nem szabadott megtudnia Dettinek, hogy mit és miért csináltam előző este. A telefonom.. Teljesen véletlenül eszembe jutott, hogy jött rá egy üzenet, de a törés és a lelkiállapotom miatt nem néztem meg. A zsebemhez nyúltam, a szokott helyre, ahová tenni szoktam. Eltűnt! Nem igaz, hol hagyhattam el?! Végigtapogattam az összes létező helyet a nadrágomnál, de nem volt benne. Kimentem a fürdőszobából, és az ágyam melletti kis részt is átvizsgáltam, nem-e oda pottyant. Ott sem volt. Akkor csak egy helyen lehetett… Nóra lakásán. Vissza kell mennem érte, mert ha bárki felhív akkor lebukok.
- El kell mennem, mindjárt jövök! – szóltam a konyhába és a kabátomért nyúltam. Nem tartott vissza, de nem is szólt utánam, különösnek találtam. A vastag és meleg kabátomat magamra vettem, aztán kiléptem az enyhén októberi hideg utcára. Nagyjából emlékeztem arra, hogy merre kell mennem, de az enyhe másnaposság a koncentrációmra is hatással volt. Az emberek megbámultak, hiszen az enyhe koordináció zavarom felettébb feltűnő volt, mi több, ki is tűntem a tömegből. Az utcákat sorra róttam, nem is figyeltem már a körülöttem élőket, van nekik más problémájuk is, mint sem, hogy Patocska Olivért így lássák. Az ismerős környékre tévedtem, nappal nem is volt annyira félelmetes.
- Megyek már! – a csöngetésre felriadt hang üdvözölt. Az ajtónál pár zár kattanást figyeltem meg, aztán elém tárult Nóra látványa. Úgy állt előttem, ahogyan pár órával ezelőtt hagytam.
- Csak nem itt hagytál valamit? – kérdezte szemtelenül.
- A telefonomért jöttem. Azt hittem, hogy elraktam, de akkor mellé csúszott.
- Visszakérhetem? – felvettem az aranyos és ellenállhatatlan Patocska mimikát.
- Ha adsz érte egy csókot! – kezdte a játékot. Nem akartam botrányt, ezért a szájára néztem és közelebb hajoltam hozzá. A rózsás ajkak gyengéden és becézgetően simultak az enyémhez, jó volt újraízlelni bőre gyenge hamvasságát. Nem volt követelőző, épp annyit adott, amennyi elég volt ahhoz, hogy a kezembe adja a régi cimborámat.
- Köszönöm! – suttogtam a szájába. Kissé széttárta a köntöst, de azonnal visszahúztam rá, nem akartam, hogy megfázzon ebben az időben.
- Remélem, látlak még! – búcsúzott, aztán becsukta az ajtót. Jó volt végre érezni a telefonomat, rögtön be is kapcsoltam. A kijelzőn több üzenetet és nem fogadott hívást is találtam. Ya Ou-tól 3 hívás, Bencétől és Szikitől is 2, Zseraldintól 1 (?), Dettitől 3 hívás és az ismeretlentől pár üzenet.
Az a Valaki megint hülyeségeket írt, csak az utolsó üzenete vágott mellkason…


Te is ismered a Nórit? Láttalak vele, tudom, hogy mikre képes, volt nála szerencsém!


Ez az! Tapossál még bele jobban a lelkembe, hátha jobb lesz… Kitöröltem az összeset és hazafelé bandukoltam. A szemem és az agyam elfáradt, pihenésre volt szükségem. Elegem volt az állandó feszültségből, a számonkérésekből… Mindenből! Egy jó meleg zuhanyra vágytam és a hívogató takarómra, valamint a gitárra, amin pengethetem az újabb dallamokat. Amikor visszatértem a lakásba, Detti már a reggelijét fogyasztotta, de úgy láttam, hogy neki sincs kedve semmihez. A televíziót kapcsolgatta, de mérgében eldobta a távvezérlőt, mert egy normális sorozatot nem talált.
-          Kopp-kopp! Nekem nem is hagysz? – kérdeztem mókásan. Lassan felemelte a fejét és érzelemmentes arccal bólintott egyet. Igazad van, ezt érdemlem! A konyhába mentem és a nekem kikészített rántottát figyeltem. Paradicsomok voltak mellé vágva, de semmi érzelmet nem sugároztak, hát eljött ez a pillanat is.
-          Te most mérges vagy rám? – érdeklődtem, amikor melléültem.
-          Nem. – mondta egyhangúan. Miért bonyolultak ennyire a nők?!
-          Akkor jó. – egy kis idő múlva válaszoltam. Meghúztam magam kanapé másik részében, nem akartam egyenlőre a közelébe kerülni, éreztem a  gyűlöletet a kimondatlan szavakban, holott semmit nem beszéltünk, de mégis éreztem, hogy titkol valamit. Ahogyan én is… Csendben ettük a reggelinket, egyszer próbáltam rá nézni, de rám sem hederített. A szeme a tv képernyőjére tapadt, egy percre sem vette le a szemét a filmről. Kezdtem magam rosszul érezni, ezért az üres tányéromat a földre tettem és közelebb húzódtam hozzá, de nem akart hozzám bújni. Az érintéstől is visszahúzódott, amit a vállára akartam adni. Teljesen és szentül látszódott, hogy kerül engem. Vajon ki lehet az a másik alak, akivel ott lent csókolózott? Gergő vagy valaki más? Ki kell derítenem, nem hagyhatom, hogy az egyetlen fontos embert is elveszítsem az életemből! Felvettem a használt evőeszközöket és a mosogatóba tettem őket. Vasárnap volt, de annyira lehangolt és frusztrált volt az egész, ki akartam lépni ebből a macska-egér játszmából.  Kimentem a konyhából és az első dolgom volt Ya Ou-t felhívni.
-          Szevasz! Beszélnünk kell! – mondtam határozottan.
-          Halló! Végre, hogy mondasz valamit! – örömöt éreztem a hangjában.
-          Találkozzunk a parkban! Nagyon kivagyok, vagy inkább kivagyunk… - megtöröltem az szememet, sajnos gyűltek a rejtett könnycsatornáimban a nem kívánatos folyadék. Nem is értem magamat, sosem sírtam.
-          Ott leszek 2-kor! Vigyázz magadra! –mondta.

-          Próbálok, próbálok… - ismételgettem. Nem mondtunk semmi többet, letettem. A nappali felé néztem és előtörtek az emlékek. Mennyi mindent csináltunk mi azon a kanapén, a földön és a TV előtt… Amikor a karomban tarthattam és szerelmes szavakat duruzsolhattam a nyakhajlatába és forró csókokkal áraszthattam a testét. Akarom őt, teljes egészében és nem hagyom, hogy ez a kis félrelépés tönkretegye a keményen felállított kapcsolatunkat. A fenébe is, nem adom fel! 

2014. július 26., szombat

*Chapter 35. – Buli

Sziasztok! :)
Kicsi késéssel, de itt az új rész, amit Detti szemszögéből írtam. Valamelyik nap kaptam a chat-ben egy üzenetet az előző résszel kapcsolatban, de erre megint csak azt tudom mondani, hogy "Nem vállalok felelősséget!", ott volt a bejegyzés elején, hogy +18-as... Na, de hogy ne csak a felháborodás maradjon, jó olvasást kívánok!!
Lehet pipálni és véleményezni is! :D
Ölel,
Sz/Rosa L.

*Detti szemszöge*
A lépcsőház régi összképe fogadott, nem is tudom, hogy hány éve építették ezt a lakóházat. Kiléptem a pesti hangzavartól gazdag utcára és a barátnőm házához indultam. Eléggé messze lakott tőlünk, de kibírható volt az út. Persze, magas sarkút vettem fel, nem akartam a buliban egy sima lapos talpúban tipegni. Megrezzent a telefonom, Liv hívott.
-          Szia! Nemsokára ott leszek, még 3 sarkon kell befordulnom! Mit csinálunk a buli előtt? – be nem állt a szám.
-          Helló! Oké, várlak. Azért hívtalak, hogy Balázs, a barátom is velünk jönne, ha nem baj. Egy kis iszogatást terveztem, direkt vettem pár doboz sört és két üveg bort.
-          Nem baj, jöhet nyugodtan. Én sajnos nem tudtam rábeszélni Olivért, hogy velünk tartson. – sóhajtottam. – Az ötleted pedig kiváló, tetszik!
-          Remek! Akkor olyan 2 óra múlva majd indulhatunk is! Várlak! – letette. Gyorsan szedtem a lábaimat, amikor felfigyeltem egy cukrászdára. Megfontoltam, hogy bemenjek-e, jó ötletnek tűnne pár fánkot vinni a barátaimnak. Benyitottam az otthonos süteményes boltba és a szememmel a díszes fánkokat kerestem.
-          Szia! Csokis és vaníliás normálméretű fánkokat szeretnék venni! – mondtam a pénztárosnak.
-          Mennyit szeretnél?  - kérdezte.
-          Szerintem 5 db-ot. – elővett egy rózsaszín papírzacskót és belehelyezett pár nyomottat az édességek közül. Nem értettem az eladókat, valahogy sosem a legszebbeket adták a vevőknek, de ebben az esetben nem kötözködtem vele. Kifizettem, és a kezemben lévő kis csomaggal folytattam az utamat. Olyan 10 perc múlva a szemem elé kerültek az ismerős házak, megérkeztem. Felmásztam az emeletre és bekopogtam.
-          De jó, hogy itt vagy! – ugrott a nyakamba a barátnőm. Beinvitált és levette rólam a kabátot. Eléggé zavarban voltam, hiszen a barátját még sosem láttam, biztos ő az újabb…
-          Helló! Korák Balázs vagyok, Liv barátja. – felállt az asztaltól és felém nyújtotta a kezét.
-          Örvendek! Szalay Bernadett. – mosolyogtam. A fiú nem nézett ki rosszul, hatalmas kék szemek és fekete haj jellemezte. Tökéletesen illett Liv-hez.
-          Itt is vagyok! – lihegett. - Mit hoztál nekünk? – kíváncsian nézte a táskát.
-          Gondoltam, hogy megleplek titeket édességgel. – odanyújtottam a barátjának, aki rögtön belenyúlt, hogy megkóstoljon egyet. Nagyon ízlett nekik, örültem, hogy ezzel a kis kedvességgel is boldogságot tudtam okozni. Leheveredtem az egyik székre és az asztalra tettem a táskámat. Liv hozott három poharat és az elmaradhatatlan italokat. Nagyon izgultam, szép estét szerettem volna a hátam mögött tudni. A lány töltött a poharakba egy jó kis Borsodit, aztán beszélgetésbe elegyedtünk.
-          Hogy vagytok Olivérrel? Minden rendben? – kérdezte, miközben belekortyolt a sörbe.
-          Azt hiszem, megvagyunk, vagyis, eddig minden szép és jó volt, de ma megváltozott. Nem is értettem, hogy miért nem tartott velünk, hiszen ő is szereti a bulizást. Az X Faktor után pedig olyan idegesnek tűnt, de nem mondott semmit. – tűnődtem.
-          Biztos valami férfi probléma lehet. – kacsintott rám.
-          Nem hiszem… Az öklén is voltak sebek, de azt mondta, hogy elesett. Balázs, mondd meg, a férfiak hogy tudnak az öklükre esni? – fordultam a barátja felé, aki bőszen falta az édességet.
-          Én még sosem estem el, mármint, úgy nem. Nem verekedett esetleg? Már szereztem olyan sérüléseket az öklömön, mert neki mentem valakinek. – mondta teli szájjal.
-          Az viszont lehet. A mosdóban sok időt töltött, lehet, hogy belekerült egy pofozkodásba. – elmélkedtem, miközben a plafonon lógó pókhálóra vetemedett a tekintetem.
-          Nem mentetek utána? – kérdezte hirtelen Liv.
-          Eszünkben sem volt, de Ya Ou-nak feltűnt valami, viszont kettejük között maradt a dolog. – elvettem a poharamat és megittam egy korttyal az egészet.
-          Azért jobb lesz, ha rajta tartod a szemedet, nehogy valami rosszat csináljon! – kacsintott. – Addig is, szórakozzunk! – kiáltotta örömittasan és bekapcsolta a rádiót. Igaz, nem volt az szuper buli hangulat, de nekünk megfelelő volt egy kis elő táncikálásra. Az idő múlt, mi pedig egyre felszabadultakká váltunk. Ugráltunk, mint az őrültek, még Balázs is megtáncoltatott, kellemeset csalódtam benne. Az italok sorra fogytak, míg a végén az utolsót is megittam.
-          Indulhatunk is! – kurjantottam el magam, miközben a kezembe vett táskával és kabáttal az ajtó felé siettem. Megtette hatását ez a kevés kedvcsináló, de azért még tudtam, hogy merre van az arra. Lassan kitámolyogtunk az utcára és a kedvenc szórakozóhelyünkre mentünk. Mikor elsőévesek voltunk, odajártunk le szabadidőnkben, de idén egyáltalán nem látogattuk meg a helyet. Ugyanúgy nézett ki, még a tolongó nép sem változott. A színek és a fények már a retinámat égették, a magas sarkúmon alig bírtam botladozni, ezért belekapaszkodtam mindkettőjükbe. A disco fényei beragyogták a termet, de néha 1-1 arcra szegeződött a fénycsík. Egyszer a zöld fénysáv teljesen az arcomba világított, tapogatózva jutottam el a pulthoz.
-          Helló! Mit adhatok? – próbálta túl ordibálni a tömeget a pultos fiú.
-          Egy koktélt szeretnék, valami ütőset! – válaszoltam neki szintén hangosan. Bólintott egyet és neki is látott a színesebbnél színesebb innivalók kutyulásának. Figyeltem a mozdulatait, hihetetlenül gyorsan variálta az ízeket, már a szemem is belekáprázott. A zene ezerrel dübörgött, a gyomromban éreztem az ütemet. A kedvenc dalom szólalt meg, így leszálltam a székről és perdültem párat a táncparketten. Sokan megfigyeltek, éreztem a hátamon a tekinteteket, de nem fordultam hátra, még jobban magamra vonnám a figyelmet. A pultos feltette a kezét, hogy készen van a rendelésem, ezért visszatipegtem az előző helyemre. Belekóstoltam az azúr kék színű finomság, és nem csalódtam benne. A „mámoros szerelem” nevet viselte ez a csodálat, hálásan megköszöntem, hogy ezt választotta. Olivér biztos jókat alszik vagy gitározik a nappalinkban. Ittam az egészségére, legyen neki is egy nyugodt éjszakája. Livék vígan átvették a szerepet a terem közepén, ők már nagyban ropták az ütemes zenére a jól megszokott tánclépéseket. A koktélom végén járhattam, amikor hátulról megszólított valaki.
-          Helló, Szépség! Lenne kedved táncolni velem? – kérdezte egy roppant jóképű fiatalember.
-          Persze, szívesen. – gyorsan kifizettem, az utólag kiderült, drága italt, majd az ismeretlen után mentem. Megfogta gyengéden a kezemet és a derekamra tette a kezét.
-          Hogy hívnak? – kérdeztem hangosan, de láthatólag nem értette a hangzavar miatt. – Neved?
-          Renee, téged? – artikulálta a szavakat.
-          Detti vagyok. – mosolyogtam rá. A zene teljesen elnyomta a beszélgetésünket, csak annyit tudtam meg, hogy ő is pesti és tanuló. Nem nagyon ismerkedtünk tovább, inkább élveztük a zenét és a másik társaságát. Nagyon boldog voltam, hiszen egy ismeretlen fiúval is hogy ki lehet jönni, nem kell mindig elítélni rögtön a másikat. Az idegesítő fénynyalábok párszor megvilágították az arcunkat, akkor láttam, hogy igazából hogy néz ki. Barna rövid haj és mellette 2 barna szempár tükröződött. Kedvesnek tűnt, nem volt tolakodó.
-          Nem jöttök leülni? – jött hozzánk Liv. – Ohh…
-          Nyugalom, csak táncolunk. – nyugtattam meg. – Ő itt Renee. – mutattam be a vidáman vigyorgó fiút a barátaimnak.
-          Helló! Örvendek! – lepacsizott velük.
-          Akkor jó szórakozást!! – kacsintott kedvesen a legjobb barátnőm. Miután elfoglalták az egyik távolabbi bokszot, mi tovább folytattuk az egyet jobbra, egyet ballra lépéseket. Sosem értettem, hogy miért ezt táncolják általában a fiatalok, de én is mindig ezt a táncmozdulatot követtem. A vádlim már erősen sajgott, ezért megkértem a fiút, hogy pihenjünk.
-          Nyugodtan mehetsz még mozogni mással, el leszek én itt! – nyavalyogtam az egyik széken.
-          Nem, itt maradok veled, szívem. – simogatta a kezemet.
-          Hiába, hogy részeg vagyok, de nekem barátom van, aki otthon vár engem. – elhúzódtam a falhoz, ott biztonságban éreztem valamennyire magam. Nem akart békén hagyni, ezért újra megpróbálkozott az érintésekkel.
-          Nem megmondtam, hogy hagyj békén? – ezúttal már erőteljesebben löktem a szék támlájához, úgy, hogy majdnem hátra esett.
-          Nyugi, nem tudja meg senki! – felállt és felém közelített. Egyszer hirtelen egy alak tűnt fel és leteperte az idegesítő táncpartneremet. Ütötte, ahol csak bírta a földön fekvő táncpartneremet. Egy pillanatra azt hittem, hogy Olivér a nemes lovag, aki megmentett a perverz alaktól, de tévedtem.
-          Tomi, te hogy kerülsz ide? – néztem rá tátott szájjal lefagyva.
-          Én is fiatal vagyok és élvezem az életet. Meg persze nem engedem, hogy a volt barátnőmet bántsák. – felállt a padlóról és leporolta a farmerjét. Igaza volt, nem foghatom kérdőre, csak furcsa volt nekem, hogy pont itt és ilyenkor van ezen a szórakozóhelyen.
-          Ugye nem bántott meg? Már az elejétől kezdve figyeltelek titeket, nagyon rámenősnek tűnt.
-          Te néztél minket? – bámultam magam elé.
-          Nem volt itt a barátod, ezért cselekedtem. – elfoglalta Renee helyét, én pedig a vele szemben levő székre pattantam. Tamás egy egyszerű fehér pólót viselt és egy fekete farmert, annyi év után is csodásan nézett ki. A haja ugyanolyan csapzottan szexi volt, mint amikor először találkoztam vele.
-          Hogy vagy? – kérdezte, amire gyorsan felkaptam a fejemet. Lehet, hogy sokat töprengtem a kinézetén.
-          Remekül, azt hiszem. – kerestem a szavakat, miközben az asztal alatt a szoknyámat igazítottam. – És te is jól vagy?
-          Most már igen. A napjaim szörnyűek, kellett ez a kikapcsolódás. – átnyúlt az asztalon és az egyik kezemet megfogta.
-          Szerintem ezt nem kellene! – végig borzongtam a hidegtől. – Én már túlléptem rajtad, azt hiszem…
-          Szerintem még nem! Azok az együtt töltött évek nem olyan feledhetetlen, mint gondolnád! Emlékszel, amikor egy kutyamenhelyre mentünk segítkezni? Ott ismerkedtünk meg. – elevenítette fel a múlt eseményeit.

Hát, igen. Nehezen tudom feledni a szép élményeket. 17 évesen ismertem meg, akkor talált rám először a nagy betűs Szerelem. Tamást egy váratlan pillanatban láttam meg, amikor a tanári előtt vártam, hogy kiadják a beszedett füzeteket. Az öltözéke átlagos volt, csak a csillogó szemek tűntek fel először, amikor rám nézett. Nem is vettem észre, hogy egy tanár kinyitotta az ajtót, azonnal hátraestem. Tomi felsegített, akkor éreztem, hogy fontos lesz az életemben. (…) Egy diákmunka során ismertem meg közelebbről, amikor segített egy vadóc kutya sétáltatásában. Mindennap sokat beszélgettünk, de a távolság miatt kevesebbet találkoztunk, mert a suliba is vonattal kellett bejárnia. Már az elején beleszerettem, jött a lábremegés, pillangók és az egyéb szerelmes mellékhatás tünetei. Napokig semmit nem ettem, aludni sem tudtam, csak Ő járt a fejemben. (…) Amikor elvégeztük a gimnáziumot, felköltöztünk Pestre, de külön főiskolára kerültünk. Élet tartogatott meglepetéseket, főleg, ha egy fontos személyben csalódik az ember. Én sajnos így jártam, véletlenül elcsavarta a fejét egy „szépség” és szakítottunk, annyi év után… Az érzések nem múltak el bennem, hiszen tényleg egy gyönyörű és kitörölhetetlen élményben volt részem. Az első szerelem sok ember életében nyomot hagy és mosolyogva gondol vissza az emlékekre, amiket anno a nagy Ő-nek nevezett személlyel élhetett át. Múltkor a kávézóban megláttam Őt, aminek következményeképp a munkámra is kevesebb figyelmet fordítottam. Valami érzelemhullám csapott át a testemen, amely elmondhatatlanul kellemes volt…

-          Kérsz valamit inni? – kérdezte Tomi. – Bocsi, megzavartam valamit?
-          Öö… nem, csak elgondolkodtam kettőnkön. Tényleg szép idők voltak akkor, amikor együtt voltunk.
-          Nem kezdhetnénk újra az egészet? – tette fel hirtelen a kérdést. Mellbe vágott ez az ésszerűtlen ötlet, de nem volt hülyeség, hiába, hogy együtt voltam Olival. Egy kis szórakozás sosem árt meg az életben.
-          Attól függ. Ha ez a beszélgetés jól sül el, akkor nincs kifogásom ellene. – suttogtam. - Viszont nem szabad senkinek sem tudnia róla!
-          Benne vagyok!  - mosolygott. - Kezdjük egy egyszerű udvarlással? – felállt és a székemért nyúlt.
-          Köszönöm szépen! – kacéran figyeltem a mögöttem tevékenykedő fiút. Nagyon türelmesnek tűnt, pedig már az este sem volt fiatal és én sem voltam a toppon. A buli előtti szórakozgatás megtette a hatását, örültem, hogy értelmesen tudok beszélni. Felvette a kabátomat és a kijárat felé ment. Eszembe jutott, hogy a barátaim az egyik bokszban ücsörögnek, agy elindultam a felkeresésükre. Könnyen megtaláltam őket, igaz néhány kábult elméjű fiatalba beleütköztem, de a sűrű bocsánatkérések után tisztán láthattam a szerelmes pár körvonalait.
-          Nem akarok zavarni, de ugye nem baj, ha most lelépek? Nem egyedül mennék… - kacsintottam.
-          Akkor jó szórakozást! – adott egy puszit Liv. – Ki az a szerencsés? – suttogta.
-          Tomi. – mosolyogtam, mint egy idióta.
-          Csodálatos estétek lesz! Nem féltelek tőle! – nyugtatott meg.
-          Csak egy kicsit élvezzük egymás társaságát, semmi rossz… Sziasztok! – észrevettem, hogy Tamás már nagyon vár az ajtóban, ezért gyorsan elbúcsúztam és a fiú után mentem.
-          Indulhatunk? – kérdezte. A karját odatartotta nekem, én pedig belé karoltam.

-          Igen. – felnéztem rá és elvesztem a csillogó szempárba.

2014. július 11., péntek

*Chapter 34. – Nem vagyok önmagam



Sziasztok!c:
Itt a várva várt rész, ami erősen tartalmaz +18-as dolgokat is, szóval ezekért végképp nem tudok felelősséget vállalni! :) Nagyon örülök, hogy tetszik az új design, meg úgy az egész megújulás..*-* Gondolkodtam azon is, hogy a Dettivel történt dolgokkal folytatnám, az az a következő rész egy kicsit visszakanyarodna a buliba induláshoz és Detti szemszögéből néznénk a dolgokat, tetszene nektek? :)
Ha valaki ez után a rész után meglep egy bővebb megjegyzéssel, akkor a napom további részét felvidítja (esik az eső, no jókedv)! 
Jó olvasást! Puszi,
Sz/Rosa L.





*Olivér szemszöge*
Fekete és selymes haja bódítóan omlott a vállamra, illata csábított. Narancsos vanília, mennyei. Az eszemet vesztve csókolgattam, simogattam, majd erősen belemarkoltam a formás hátsójába. Az utcán lézengő emberek nem törődtek vele, valószínűleg ők is hasonlóakat terveztek a párjukkal.
-          Odafent. Gyere! – egy utolsó puszit adott a számra, aztán maga után húzott. Szinte nem is ért hozzá a lábam a talajhoz, csak úgy suhantunk a pesti éjszakában. A sok szórakozott ember üveggel a kezében haladt el mellettünk, mi csak mosolyogtunk rajtuk. Nem gondoltam semmire, csak a jelen volt számomra a fontos. Megszorítottam a kis kezét, a derekánál átfogtam a testét és már kezdtünk lassulni. Biztos megérkeztünk. Befordultunk egy sötétebb utcába, ahol csak egy oszlopnál világított a lámpa, egy kicsit félelmetesnek tűnt.
-          Ilyen közel laksz? – kérdeztem csodálkozva.
-          Persze, így még jobb a buli. – kacéran felnézett rám. Egy kimondatlan kérdés érlelődött meg bennem.
-          Hány egyéjszakás kalandod volt már?
-          Jó pár, nem emlékszem rá, ha érted… - beljebb húzott és immár a lakásán voltunk. Persze, hogy ne érteném. A kis birodalma teljesen lila színben pompázott, minden puha és lányos volt. Kényelmesen elfoglaltam a helyemet a kényelmes kanapéján a nappaliban, rendkívül illatos volt minden. A falakon virágos képek lógtak, az összképet még a szoba közepén elhelyezkedő LCD Tv sem rondította.
-          Kérsz egy pohár bort? – megjelent előttem a lány.
Az italok mámorában ábrándoztam, de mintha Nórán kevesebb ruha lett volna. Megdörzsöltem a szememet, nem tévedtem.  Egy fekete csipkés melltartó volt rajta, amelyből szinte majd kiestek a szoláriumozott keblei. Alig bírtam levenni a szememet a csodálatos látványról, mágnesként tapadt oda a tekintetem. A csodálkozásom után vettem rajta észre az alsóneműjét. Egy falatnyi fekete csipketanga fedte bájait, annyira izgatóan hasított bele a hátsójába. Istenem, egy angyal állt előttem vagy egy ördögi lány, aki minden vágyamat teljesíteni akarja. Két pohár volt a kezében, alig tudtam betelni a látvánnyal.
-          Meddig akarsz még így bámulni? – felhúzta a szemöldökét.
-          Ameddig úgy gondolom! Most te gyere ide! – mutattam a helyet az ölembe. Mosolyogva letette a poharakat az asztalra, én pedig gyorsan megszabadultam volna a nadrágtól és az egyéb felesleges ruhadarabtól, de egy kéz megállított.
-          Ne olyan hevesen, Olivér! Előbb élvezzük a helyzetet! – megfogta a kezemet, ami a cipzáron volt. Mennyit kell még várnom a kielégülésre? Terpesztve beült az ölembe és előrehajolt. Én feljebb helyezkedtem, kezdtem zavarba jönni. A hajszálai csiklandozták a meztelen mellkasomat, domborulatai néha hozzámértek, amitől egyre erősebb ingert éreztem lent, az ágyékomban. A kezeim rátapadtak, ő pedig megszabadult a melltartótól. Szentséges ég, de tökéletes! A szoba kezdett velem forogni, de a hatást még érezni akartam. Lágyan gyúrogattam a kiemelkedő halmokat, annyira felemelő érzés volt tapintani az egyik legérzékenyebb pontját. Nóra addig belém kapaszkodott és becsukott szemmel élvezte a játékomat. A simogatások közben előre hátra mozgott, direkt ingerelte az én érzékeny pontomat is.
-          Ügyes vagy, drága! – nyöszörgött a kezeim alatt. Még időben abbahagytam a kényeztetését, a lényegre akartam rátérni. Megfogtam a cipzárt a nadrágomon és lehúztam. A fekete szépség segített leszedni, aztán elém térdelt és a bokszeralsót is leráncigálta rólam. Jesszusom! Végig húzta az ujját az elejétől a végéig, aztán a kezébe vette a férfiasságomat, majd a szájába vette. Azonnal éreztem a hatását, őrülten kívántam a formás testét. A szívem ezerrel dobogott, vérnyomásom az egekbe repült. Néhány sóhajtás elhagyta a számat, aztán megnyaltam az alsó ajkamat.
-          Ne hagyd abba! – belekapaszkodtam a háttámlába és fantáziálgattam közben. Még mielőtt bármire is erősen tudtam volna koncentrálni, abbahagyta és feljebb kúszott. Két keze közé fogta az arcomat és megcsókolt.
-          Nem is tudtam, hogy ilyen nagyfiú vagy odalent! – mosolygott. Büszkén néztem rá, majd egy hajszálat simítottam a füle mögé.
-          Gyönyörű vagy! – ábrándoztam részegen. A nagy barna szemeivel szerényen nézett bele a szemeimbe, a szempillái hatalmasak voltak.
-          Gyere, drágám! – suttogta. Bólintottam egyet és szót fogadtam neki. Megfogta a kezemet és magával húzott. Felkapcsolta a villanyt, így egy gyönyörű szoba fogadott. A mennyezetet csillagok borították, az ablakok pedig másak voltak, mint egy átlagos albérletben.
-          Itt már csinálhatjuk! – megfogta az államat, én pedig felkaptam és az ágyra döntöttem. Leszakítottam róla a bugyit, és a lábai közé hajoltam.
-          Drága volt a bugyi! – sikította, amikor a nyelvem a gyönyör barlangjába ért.
-          Hagyd csak rám, majd kifizetem.
-          Amúgy mi a vezetékneved? Olyan ismerős vagy valahonnan… - nyüszítette, miközben én még mindig kényeztettem.
-          Patocska vagyok, ByTheWay tag. – egy halk hang kíséretében élvezett el a kezeim között Nóra. Az ágynemű összegyűrődve maradt utána, de nem a rendre törekedtünk… egyenlőre.
-          Akkor egy híresség van az ágyamban! – visította. Gyorsan felült és a szemembe nézett. Végig simította az arcomon a kezét. Közelebb hajolt, de én követeltem a csókot. Kezem a hátára simult, alám került. Mohón vágyakoztam a csókokért, addig ő erősen belekarmolt a hátamba.
-          Aú! Ezt most megkapod, Cica! – megfordítottam és immár én voltam alatta. Nem akartam várni semmire sem, megfogtam a kecses testét, amelyen egy árva tetoválás díszelgett. Nem is kellett kéretni, szó nélkül rám csusszant.
-          Ugye szedsz fogamzásgátló tablettát? – kérdeztem ijedten.
-          Nézz ballra! – szót fogadtam. Az éjjeli szekrényen egy dobozka volt, megnyugodtam. Rátámaszkodott a mellkasomra és ő adta az ütemet. Mennyei érzés volt! Fel, le és újra fel. A telítettség, majd megint az üresség, az ellentétek megfelelően vonzották egymást.
-          Ez az, Baby! – sóhajtottam és rácsaptam a fenekére. Felszisszent és begyorsította a tempót, szinte lovagolt rajtam. Sikított, ordítozott, a nevemet kiabálta. Én sem bírtam magammal, a kedves kis teremtésbe élveztem. Az arcomról csordultak le az izzadságcseppek, a mellkasom ezerrel dübörgött, zihált a testem. Az egész szobát megtöltötte az enyelgésünk és a csodánk illata.
-          Sosem éreztem még ennyire jól magamat! – feljebb kúszott és mellém bújt. Átöleltem és a fejéhez dőltem. Elfáradtam, nem is emlékeztem, hogy hogyan kezdődött a napom.
-          Aludjunk! – betakartam. Tapsolt egyet és lekapcsolódott a lámpa. Leesett állal figyeltem, de megértettem, hogy ez nem varázslat, csak egy lámpakapcsolási mozdulat. Ahogyan lehunytam a szememet már is elmerültem az álmok világába. A sötétséget láttam, nagyon mélyen aludtam. Néha mocorgott Nóra is, de mindig a testemhez nyomódva maradt. Az álom elmaradt, már az este felért egy álommal. Semmi és senki nem jutott az eszembe, annyira kiütött ez a fizikai töltet, lassan már a nevem is feledésbe merült.


Reggel a Nap fényei töltötték be a szobát, bántotta a szememet, ezért felkeltem. A lány még mindig mellettem volt, de ahogyan megmozdultam, ő is mocorogni kezdett.

-          Jó reggelt, szépségem! – megsimogattam az arcát.
-          Neked is, Olivér! – belepuszilt a tenyerembe.
-          Mi lesz ezek után? – kérdeztem egy kis töprengés után.
-          Semmi, ez az egy éjszakás kaland, de… - elhallgatott.
-          Mi „de”?
-          Esetleg máskor is összejöhetnénk. Megadom a számom, megismételhetnénk a tegnapi estét. – felült és leült elém meztelenül.
-          Benne vagyok. – lediktáltam neki a számomat, aztán kibújtam a kényelmes ágyból. A fejem fájt, szédültem és a hányinger kerülgetett.
-          Kérsz gyógyszert? – kérdezte Nóri.
-          Kösz, nem. Kibírom valahogy ezt a napot. Meg kellene magyaráznom a barátnőmnek ezt az estét… - hirtelen eszembe jutott Detti.
-          Neked van barátnőd? Nem semmi, nem vagy kispályás! – közelebb jött a feketeség és beletúrt a hajamba.
-          Bocsi, de most nem megy.
-          Pedig olyan kívánatos vagy… reggel is. – végig húzta a műkörmeit a mellkasomon, aminek ott maradt a nyoma.
-          Mennem kell, hívlak. – egy puszit nyomtam az arcára. A gyorsan felkapkodott ruháimban elhagytam Nóra otthonát, de amikor kiléptem a szabadba, nem tudtam, hogy merre kell mennem.
-          Jobbra. – kiáltotta ki az ablakból a lány. Felnéztem és biccentettem egyet köszönésképpen. Az októberi hideg átborzolta a testemet, összébb fogtam magamon a kabátot. A fejem még mindig lüktetett a tegnap esti italozgatás és szeretkezés után, de a beszélgetés még jobban aggasztott Dettivel. Basszus, mit mondjak neki? Szia, megcsaltalak. Szeretnél még velem lenni? vagy Az ital volt az oka, én nem akartam… Szánalom magas fokon. Lassan hazataláltam, csendesen felmentem a lépcsőkön és a kilincshez nyúltam. Zárva volt. Nem töprengtem túl sokáig, biztos a barátnőjénél aludt. Belehelyeztem a kulcsot a zárba és elfordítottam. Odabent síri csend honolt, kiváló alkalom a gondolkodásra.

-          Nagyon jó volt az este! – hallottam a hangokat a lépcsőházból. Nem észleltem cipőhangokat a lépcsőn, ezért megkockáztattam a kukkolást. Kiosontam és lenéztem. A látvány lesokkolt.