2014. szeptember 23., kedd

*Chapter 38. ~ Titanium

Sziasztok! 
Egy kis internetes baki következtében 1 héttel később sikerült feltennem a részt, remélem nincs harag! Ez a rész nem a valóságot tartalmazza, szóval nem úgy írtam le, ahogyan történt, mert az nem is lenne annyira érdekes :)
Nagyon örülnék a visszajelzéseknek és a véleményeknek, mostanában ereszkedő tendenciát mutat az érdeklődések száma (részben az én hibám is..)! Szóval a következő részig jöhetnek a vélemények a bejegyzés alá, ezek csak boldoggá tesznek! :)
Jó olvasást Picurok!
xXx                                                                



                                                                    OLIVÉR



A napjaim múlóan tekintgettek vissza rám, tovatűntek a homályba. A mindennapos hallgatások, apró suttogások kikészítették az idegeimet, ezért sem tudtam koncentrálni a próbára.
- Mi van veled, haver? Hol járnak a gondolataid? – nézett rám Sziki, miközben a mikrofonját állítgatta. A szobában csak mi négyen voltunk, nem kértünk segítséget a feldolgozásokhoz. Rengeteg hangszer hevert a szekrényben és az ágyon, mindennel próbálkoztunk, hiszen a legjobban és a legszebben szerettük volna előadni a Titaniumot. Mindenképpen ki szerettük volna emelni a Vavra aranyhangját, biztos siker lenne vele és a tehetségével.
- Bocs, nem figyeltem. Kezdhetjük újra? – lehajoltam a gitáromért, de egy kéz megállított.
- Majd én. Elég neked az ének is! – mondta Ya Ou.
- Oké. – engedtem, hogy ő játsszon a hangszeren. A kezembe vettem a dalszöveges papírt és újra átfutottam a részemet. Nem is olyan nehéz, a kiejtéseken még csiszolnom kell, de menni fog. Sziki jelzett az ujjával, hogy kezdünk és mindenki próbált összpontosítani. A második neki futásnál nem volt sok hiba, néhány helyen elcsúszott a hangom és a szövegben is rontottam, de a többiek már elnézték ezeket.
- Oli, otthon próbálj, rendben? – mondták szinte egyszerre. Lehajtottam a fejemet, ami most már rengeteg emlékkel és fájdalommal, keserűséggel volt megtelve.
- Rendben. Ígérem, megteszek mindent, hogy jók legyünk! – mondtam a lehető legmeggyőzőbben. Bence némán pislogott, Sziki csak a földet nézte, de egyáltalán nem láttam rajtuk a bizalmat és a lelkesedést. A fenébe, én mindent csak elrontani tudok?! Megnéztem a karomon lévő órát és eléggé elcsúszott a próba, már régen a munkahelyemen kellett volna lennem.
- Ne haragudjatok meg, de most mennem kell! Szombaton találkozunk! – biccentettem oda, majd a kabátomat felkapva leléptem a piciny „stúdiónkból”. Késő délután már a lámpák is égni kezdtek az utcákon, egyáltalán nem volt szokványos ez a szerdai nap. Reggel összeütköztünk Dettivel a fürdőszobában, így a törékeny testét fedő törülköző pillanatok alatt lecsúszott róla, de úriember módjára visszasegítettem rá. Egy másodpercre sem néztem másra, csak a szemét figyeltem, de egy pici ránc jelent meg az orcáján. Emlékszem a suttogó hangjára és a rózsaszín ajkára, amit szétcsókoltam volna, de nem hagyta. Legszívesebben a kabinnak nyomva szívtam volna a nyakát, addig amíg meg nem unja a szeretetrohamomat. A valódi tettem nem volt más, mint, hogy arrébb álltam és elengedtem magam mellett. Szokásos töketlen cselekedet… A következő akciót is elszalasztottam, amikor a konyhába egyszerre akartunk bemenni. Sűrű bocsánatkérés és a vele járó kézmozdulatokkal hátrébb húzódtam. Pedig lett volna egy kihagyhatatlan ötletem vele és a konyhaasztallal… A próba előtt rettentően ideges voltam, a szöveget már tanulgattam, viszont az agyam két napig teljesen kikapcsolt. Fel alá járkáltam hétfőn és kedden is, nem tudtam magam hova tenni. Hiányoztak a gyengéd pillantások, az érzelmekkel teli ölelések…
Mivel éjszakás voltam a McDonald’s-ban, ezért sietős léptekkel vágtattam át a pesti „éjszakában”. Persze, hogy ilyenkor nem hozom az autómat, de amilyen szerencsés voltam mostanában, valószínűleg el sem indult volna. Nagyon örültem, amikor bejelentették, hogy este is dolgozhatok, legalább nem kell otthon gubbasztanom és a falat bámulva gondolkozni a régi szép emlékekről. Amikor megláttam az ismerős fényeket és hangokat, gyorsabb tempóra váltottam és szinte beszaladtam a gyors étterembe.
- Helló! – köszöntem be a srácoknak. Mindenki rám nézett, a vendégek is el kezdtek suttogni, míg az egyik felkiáltott.
- Úristen, ez egyik ByTheWay tag! – ordított az egyik vendég. Egy pillanatra lefagytam, de egy lány odarohant hozzám és egy szalvétát adott nekem. Nem tudtam hirtelen, hogy mit reagáljak erre, ezért segített nekem a kislány.
- Olivér, légy szíves aláírod? – tartotta elém a papírdarabot és a tollat. A belső énem ugrálva hányt cigánykereket, nagyon örültem ennek a kedves gesztusnak. Mosolyogva firkantottam a nevemet a színes törlőbe, ő pedig vigyorogva megölelt. Nem tudtam hova vélni ezt a mozdulatot, de örömmel viszonoztam.
- Köszönöm szépen! Te vagy a kedvencem! – mondta szégyenlősen, aztán visszarohant a szüleihez. Még mindig megszeppenten álltam a bejáratnál, mindenki engem bámult. A többiek már felém intettek, hogy menjek már beljebb, így megindultam, de a tömeg nem vette le rólam a szemét. Felvettem az egyenruhámat, aztán beosztottak a pénzárhoz. Kábultan és fáradtam nyomogattam a képernyőn a számokat, látszólag egyre többen jelentek meg. Páran odaadták a telefonszámukat, amiket szorgosan rejtettem el a zsebembe. Egész este a betanult dalt dúdolgattam, próbáltam összpontosítani a versenyre is, hiszen nagy előrelépés lenne az életünkben. A pénztár volt a legalkalmasabb hely a gondolkodásra, persze voltak, akik közbevágtak az elmélkedésbe.
- Szia! Te vagy az a szőke srác az X faktorból? – kérdezte az egyik deszkás fiú, aki egy sima menüt rendelt.
- Igen, ha a ByTheWay-re gondolsz. – mondtam kedvesen.
- Tök jó! Legközelebb is ide jövünk! – tartotta a kezét, amibe szívesen belecsaptam. Hirtelen a hátamhoz is hozzáért egy kéz, amitől egy kicsit megijedtem.
- Ügyesen dolgozol, Olivér! Több vendég jött, amióta továbbjutottak. A műszak után várlak az irodámban. – a főnök megcsapta még egyszer a vállamat, aztán visszavonult a rejtekébe…
Már lassan a munka vége felé, eléggé elfáradva és kimerülve ültem le nyugodtan az egyik székre. Elővettem a kissé meggyötört telefonomat, ami rögtön jelzett több üzenetet és hívást is. Megnyitottam párat, amiket rajongók írtak. Várjunk csak! Honnan tudják a telefonszámomat?! Gyorsan kitöröltem az összeset, és dühösen visszatettem a farzsebembe. A főnököm integetett a pult mögül, így felálltam és siettem az irodájába.
- Gyere csak, foglalj helyet! – mutatott az egyik bőrfotelre. Lassan letelepedtem a keresztbe fontam a lábaimat.
- Nos, gondolkodtam a helyzeteden. A verseny és a munka nem maradhat meg egymás mellett, így egy ajánlattal készülődtem neked. – kezdett bele a mondanivalójába.
- Hallgatlak! – komolyabban néztem rá.
- Ki mondom őszintén, hogy mire jutottam. A verseny alatt nem dolgozhatsz nálam, viszont, ha nem sikerül bekerülnetek, én még mindig tárt karokkal foglak várni! A tegnapi nap után megérdemled! – mondta egy apró grimasz kíséretében. Csodálkozó szemekkel bámultam, majd hitetlenkedve felugrottam és közelebb mentem hozzá.
- Szabad? – kérdeztem tárt karokkal.
- Inkább csak pacsi. – mondta vidáman. Belegyeztem a baráti kézfogásban, majd nagyobb életkedvvel mentem ki az irodájából. Legalább történt valami jó is ebben az elcseszett életben, a karrierem kezdett jó útra térni, ha már a magánéletem tönkrement. Leakasztottam a kabátomat a fogasról, aztán odaintettem pár ismerős arcnak és leléptem. A reggelek még hűvösebbek és ridegebbek voltak, mint az esték. A csütörtököket amúgy sem bírtam, a folyamatos rohangálás és meló kiakasztott rendesen. Reményekkel és célokkal a fejemben indultam hazafelé.



 Ez a nap is csodásan indult, igaz, még mindig külön aludtunk, de jól esett az ébredés a hosszú alvás után. A szombat reggel különösen fontos volt számomra, hiszen készülődnöm kellett a mentor házba. Az órára rá sem pillantottam, gyorsan bemenekültem a fürdőszobába és elvégeztem a szükségleteimet. Az időjárás miatt egy forró fürdőt is megengedtem magamnak, legalább megtelik a testem egy kis élettel is. Teli nyomtam a kádat habfürdővel és szétpancsoltam az egészet, hogy megfelelően el legyen osztva a vízfelszínen. Amikor a meztelenül belibbentem a színig megtelt kádba, kényelmesen elhelyezkedtem és egy pillanatra bedugtam a fejem a víz alá. Lassan kiengedtem a fáradt gőzt a testemből, az izgalom is kezdett már a tetőfokára hágni. Amikor a levegőm már kezdett elfogyni, felemelkedtem és megráztam a fejemet. Mindig is szerettem a végsőkig elmenni a dolgokban, de érdekeltek a halál közeli élmények is. A tisztálkodás után megtörülköztem és egy szál köntösben átlobogtam a szobámba, ahol az ingemet próbáltam megkeresni.
- Detti, hol a fenébe van az az ingem, amit mondtam, hogy felveszek? – kiáltottam át a másik szobába. Halk tipegéseket hallottam, majd egy arc jelent meg az ajtómban.
- Most vasaltam ki. Gondoltam, örülni fogsz neki! – szerényen odanyújtotta a friss és gőzölgő ruhadarabot. Mintha ez lenne a világ legértékesebb dolga, óvatosan belebújtam és a gombokkal kezdtem el babrálni.
- Várj! Megcsinálom neked. – közelebb jött hozzám és kezét a mellkasomra tette. Megfogta az ing egyik oldalát és az apró lyukakba helyezte a kicsi műanyag gombokat. A szívem ezerrel pumpált, úgy éreztem, hogy menten ráugrok és végigcsókolom a drágát, de türtőztettem magam. Amikor a végére ért, lassan rám pillantott és kiment a kis rezidenciámból. Sosem fogom megérteni a nőket, az egyszer biztos. Mivel a lábamat nem nagyon fedte semmi, így gyorsan felhúztam egy kényelmes farmert, aztán az órára néztem. A tekintetem ott is maradt sajnos… elkéstem. Soha életemben nem kapkodtam annyira, mint amikor szembesültem a valódi helyzettel. Gyorsan a lábamra vettem a cipőt, befújtam magam az egyik bevált parfümömmel és az ajtóhoz siettem. A kabátom ugyanott volt ahol hagytam, egy könnyed mozdulattal leemeltem, viszont nem számítottam a hátam mögött álló lányra. Idegesen tördelte az ujjait, aminek hatására hangos reccsenést és ropogást hallottam.
- Detti, ugye tudod, hogy így rosszat okozol a kezednek? El fognak gyengülni az ízületeid! – mondtam egy kis aggódással a hangomban.
- Tudom, de egy kicsit szégyellem magam. – mondta lehajtott fejjel.
- Szeretnél valamit mondani? – lágyan megfogtam az állát és feljebb emeltem.
- Sajnálom! – suttogta szinte könnyezve. Mire észbe kaptam volna, hirtelen a nyakamba csimpaszkodott és szorosan magához ölelt. Újra éreztem azt a melegséget, így eldobtam a kabátomat és egy kicsit eltoltam magamtól Dettit. Megszeppenve és csalódottan állt előttem, de nem sokáig tétováztam, azonnal lecsaptam az ajkaira, mohón és vágyakkal megtelve fedeztem fel a szája apró részeit. A csókja finom, kellemes és hívogató volt, nagyon hiányzott már annyi nap után. Csábosan megnyalta a számat, én pedig pimaszul megharaptam a nyelvét.
- Ááá, te nem vagy normális! – kiáltott fel, de közben nevetett.
- Szeretlek! – túrtam bele a hajzuhatagába, majd egy csattanós puszival elváltunk.

- Sok sikert! – mormogta a fülembe. Felvettem a kabátomat és egy mosollyal elbúcsúzva kiléptem az ajtón. Lerohantam a lépcsőn és a kocsimhoz futottam. A megadott címet néztem, ami nem egészen a közelben helyezkedett el. Gyors tempóra kapcsoltam, és minél előbb próbáltam ott lenni. Fél óra nyughatatlan és idegeskedő vezetés után végre leparkolhattam a mentor ház elé. Már a kamerák is ott voltak és a műsorvezetővel is találkoztam. A versenyzők mind ott ültek a padokon, az egyik jobban grimaszolt, mint a másik. Az MDC énekesei is ledöbbentek, hogy csak most érkeztem meg. Az első hangot véltem felfedezni a Titanium-ból… Úristen, nélkülem mi lesz a csapattal?!

2 megjegyzés:

  1. mi az hogy nincs több rész? :D ezt nem teheted meg velem/velünk
    lécci én nagyon imádom a blogod

    VálaszTörlés
  2. Mi van itt? Nemrég kezdtem el olvasni a blogot, es latom, hogy 2014-ben volt az utolso resz, basszus mindjárt egy éve, légyszi irjad tovább *-*

    VálaszTörlés